Simon András

Grafikusművész, író, költő

Budapesten született 1958. február 4-én, elhunyt 2024. március 23-án.

Szülei elmondása szerint már két és fél éves korában is ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy nyomot hagyjon a világban. Ez abban nyilvánult meg, hogy bármilyen keze közé kerülő tárggyal, amellyel képes volt vonalat húzni, absztrakt graffitiket helyezett el a lakásuk falain. Szelíd szülői biztatásra aztán rászokott a papírra, és csodálatos rajzok kerültek ki a kezei alól.

A családnak volt egy nagyon kedves énektanárnő barátja, aki látva András tehetségét, azt javasolta, hogy feltétlenül írassák át egy másik iskolába, ahol egy nagyon jó hírű rajztanár készíti fel a diákokat a budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskolába.

A szülők megfogadták az értékes tanácsot, így lett András a zseniális festőművész rajztanárnak, Bakonyi Mihálynak a tanítványa. A tőle kapott felkészítésnek köszönheti, hogy a sokszoros túljelentkezés ellenére felvették a művészeti középiskolába, ahol játékkészítő-grafika szakon végzett 1976-ban. Ezt követően két művészeti akadémiára is felvételizett. Egyik helyre sem vették fel…

Ekkor határozta el, hogy nem veszteget több időt a főiskolákra való jelentkezésre, ő diploma nélkül is művész lesz. 1977-ben sikerült elhelyezkednie a Tankönyvkiadó Vállalatnál. Grafikai szerkesztőként itt kapott maga is kedvet a tankönyv illusztráláshoz.

Ezért két év után kilépett a Kiadótól, ahol külső munkatársként két év alatt 28 tankönyv illusztrációját készítette el. Végül azonban szomorúan kellett rájönnie arra, hogy ez nem az, amire vágyott. A tankönyv illusztrálás sok kötöttsége és megfelelési kényszere lassan teljesen keresztre szegezte benne az alkotó szabadságot. Mélyen hasított lelkébe a felismerés, hogy ő nem mások igényeit kiszolgáló grafikusmester akar lenni, hanem művész. Ettől kezdve képtelen volt több illusztrációs feladatot elvállalni, annak ellenére, hogy nagyon jól fizető munka volt. A helyzet azért volt súlyos, mert akkor már kétgyermekes apukaként nehezedett rá a család eltartásának felelőssége. Az ő egyéni drámáját még az is fokozta, hogy bár művésszé szeretett volna válni, nem volt benne biztos, hogy van-e elég tehetsége hozzá.

Lelki és egzisztenciális értelemben is mély válságba került. Úgy érezte, rajta már csak Isten segíthet. Egy mélyen átélt imádságban leborult hát elé és arra kérte, hogy könyörüljön rajta, adjon neki tehetséget az Ő végtelen gazdagságából. Olyan tehetségre vágyott, amely képessé teszi arra, hogy megtalálja egyéni és másokkal össze nem téveszthető stílusát, amellyel ki tudja fejezni mindazt, amit rejtett kincsként a lelkében hordoz. Hálája jeleként azt ajánlotta fel Istennek, hogy ha megajándékozza a kért talentummal, akkor azzal ő nem a maga, hanem Isten dicsőségét fogja szolgálni. Isten meghallgatta a kérését, András pedig gyönyörűségét találta abban, hogy rajzaival Őt szolgálja, Róla beszéljen és Őt dicsérje.

Isten után a család volt az első az életében. 1979-ben házasodtak meg feleségével, Ildikóval, négy gyermekük, hét unokájuk született.

A művészetről így vallott: “A művészet az emberiségnek egy olyan ősidők óta tartó lélekemelő ünnepe, amit sem a művész, sem a közönség nem tud egymás nélkül megünnepelni.”

(részlet a 2019-es Életmű kiállításon bekeretezett bemutatkozó írásából)